Szentimentális vagyok, én tudom. De megkönnyeztem, amikor elvitték. Olyan sok mindent éltünk át együtt. Ő hozta haza a gyerekeket a kórházból, vele mentünk először a bölcsibe, az oviba. Olyan sokszor ringatta őket álomba azon a kellemes, búgó hangján. Megbízható volt, soha nem hagyott bennünket cserben, mindig számíthattunk rá. De ma megváltunk tőle, remélem nem veszi a szívére. Elköszöntünk tőle mindannyian, megsimogattuk, megköszöntük, hogy olyan sokszor haza hozott bennünket épségben. Skoda mától már nem Sipos, valaki másra vigyáz majd, és ránk is valaki más vigyáz ezentúl. Csak remélni tudom, hogy ő is olyan megbízható lesz, mint az elődje. Amikor elvitték a ház elől, könyököltünk az ablakban, és Bencus csak annyit mondott: "Hát én sírni tudnék." Hát még én, nálam sehol nem volt a feltételes mód... Hát hiába, az emlékek.
Búcsú
2010.09.01. 22:17 - Gági
A bejegyzés trackback címe:
https://bencuseskatus.blog.hu/api/trackback/id/tr172265653
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Husu 2010.09.03. 14:59:27
Gági, ez olyan szentimentálisra sikerült, hogy szét is morzsoltam egy könnycseppet...