„Katus, hova mentek jövő héten?
Tápióbaszentmártonba.“
Ez a párbeszéd gyakran hangzott el az elmúlt héten. Ès igen, tegnap este eljött a pillanat, amikor mindkét gyermeket hátrahagyva nagypapapi és nagyi féltő gondoskodásában, Zolival kettesben utaztunk vissza Pestre. Èn is csodálkoztam magamon, de nem viselt meg különösebben a dolog. Persze írhatnám most, hogy azóta csak sírva keresem önmagam egy részét, mert a gyerekek nélkül félkarú óriás vagyok, de nem így van. Bizony isten vártuk ezt a hetet, hogy visszafiatalodva pár évet élvezhessük kettesben a szabadidőnket. Persze azért hozzájárul ehhez az is, hogy a gyerekeket abszolút jó helyen tudjuk és tegnap ők sem drámáztak az elválásnál. Szerintem rájuk is ráfér egy szülőmentes hét.
Most tehát egy hét (jobban mondva csak 5 nap, hiszen pénteken munka után naná, hogy tűzünk le Tápiószentmártonba) gyermektelenség következik, így ebből adódóan a posztolás is szünetel. (Mert hogy velünk mi történik ezidő alatt, úgy gondolom nem a közérdeklődés tárgya.) :)
