Nna, azért így a karácsonyi hajrában csak idejutottam a gép elé, hogy elmeséljem az utolsó hónap eseményeit. Megjártam Berlint - azt most hagyjuk, én hogy viseltem a távollétet, végül is ez a blog a gyerekekről szól - aztán hazajöttem. Két hete pénteken este 10 óra után szállt le velem a gép, és Bencus persze nem volt álmos, kijött apával a reptérre elém. Olyan nagyon jó volt magamhoz ölelni. És ő is úgy örült - de azért úgy a harmadik perc boldogság után rámutatott a bőröndömre, és megkérdezte "Anya, hoztál valamit?" Naná, hogy hoztam. Katus persze már aludt, de mikor hazaértünk, egyszer csak nyekeregni kezdett, mert bekakilt, pedig ilyet már nagyon régen nem csinált. Tisztába tettem, persze közben mondogattam neki, hogy itt van anya, hazajött, de nem nagyon reagált rá. Aztán egyszer csak kitisztult a szeme, elmosolyodott, kinyújtotta felém a kis karját, és magához ölelt, én meg elolvadtam...
Két napig utána nem mozdultak melőlem, még WC-re sem mehettem egyedül. Vasárnap délután Zoli elugrott vásárolni, Kata kérdezte, hogy hol van apa. Bebe meg szkeptikusan csak ennyit szólt: "Hát remélem nem Berlinbe ment."
Azóta nagyjából visszarázódtunk a hétköznapokba. Úgy tűnik a gyerekeket sem viselte meg különösebben a távollétem - Zoli is túlélte, bár enyhén kimerültnek tűnt, amikor hazajöttem.
Most már a Jézuskát várjuk - jó ez a december, mert a gyerekeket folyamatosan vagy a Mikulással (Katus szerint Mikuli) vagy a Jézuskával lehet zsarolni sakkban tartani. Hogy mi lesz januártól, azt nem tudom. Bár Katus nagyjából tesz az egészre, ő ugyan nem hagyja, hogy egy nagy szakállú vénember miatt ne hisztizhessen, nem is beszélve a megfoghatatlan Jézuskáról, akit még senki sem látott...
Katus mostanában káromkodik. Nem csak úgy kedvesen, kicsit csúnyán beszélve. Nem, káromkodik, mint a kocsis. Először még röhögtünk rajta persze, de azért most már nem olyan vicces, amikor a 2 éves megkérdezi, hogy "Mi a f..sznak jön a Jézuska?" Köpni-nyelni nem tudtunk. Először még csak franc volt, azt fejlesztette tovább. Ígértem már neki mindent, szájmosást, fenékre verést, sarokba állást, nem hatja meg különösebben egyik sem, ha eldurran az agya, csak kicsúszik a száján. Most ott tartunk, hogy megpróbálunk nem tudomást venni a dologról - olyan sűrűn szerencsére azért nem fordul elő, de rettegek a pillanattól, amikor nyilvános helyen remekel majd.
Hát itt tartunk most, Jézuskát várva, csodákat remélve.
Mindenkinek kívánunk boldog karácsonyt, szilveszterig pedig még jelentkezem.
