Jó idő lévén ma is strandolásra adtuk a fejünket. Nagypapa is velünk tartott, úgyhogy teljes volt a boldogság. 10 óra után értünk a strandra, Bencus be is vette magát a vízbe, nem is jött ki csak ebédelni.
Nagy előrelépést tettünk ma a vízilabdás karrier felé. Bencus megtanulta siklást, ami ugyebár minden úszásnem alapja. Nem fél a víztől, nagy levegőt vesz, és egész sokáig bírja már a víz alatt.
Azért Katus sem maradt le, ő is vidáman lubickolt az úszógumijában, Benyó pedig tolta-tolta körbe a medencében, közben meg magyarázott neki.
Egy óra körül megéheztek a lurkók, főleg Bencus. Be is vágott egy fél lángost, és négy kakaós palacsintát. Katus már túl fáradt volt az evéshez, egyszerűen csak kidőlt. Benyó is pihent egy keveset nagypapa mellett.
Szunya után még pancsiztak egy nagyot. Aztán pedig (nem is az én kisfiam lenne, ha ez nem történik meg), meg kellett látogatnunk naz elsősegélynyújtó-helyet. Történt ugyanis, hogy szokás szerint futott, hátrafelé nézve persze, ahogy kell és elvágódott. Horzsolás, ordítás, elsősegély. Ott aztán összeszaladt vagy három úszómester, azt hitték az ordításból, hogy valakinek minimum nyílt lábtörése van. Amikor Bencus meglátta a fertőtlenítőszert, akkor meg azért kezdett még jobban ordítani, hogy neki inkább még sem kell ragtapasz, csak azt az izét rá ne kenjék. Az úszómesterek próbálták győzködni, hogy egy férfi nem ordít így, hanem tűr. Én meg csendben megjegyeztem, hogy talán pont azért ordít így mert férfi... Amikor végeztünk, karban cipeltem el a hadirokkantat. Szerencsére egy fél óra múlva annyira nem bírta már víz nélkül, hogy inkább bevállalta, hogy csípni fogja a sebet, de bement.
Hazafelé úton csend volt a hátsó ülésen:
Katus nem aludt, de elszórakoztatta magát.
Tegnapról kimaradt fényképek:
