Tegnap a bölcsiben karácsonyi ünnepség volt - mondjuk Zsuzsi, az igazgató néni, talán a régi rossz beidegződés miatt a kedves szülőket a "Fenyőünnepen" köszöntötte. Jó móka volt. Először volt egy kis műsor, ahol egy hótündér játszott meg énekelt a gyerekekkel. Volt ennek a tündérnek egy varázsgömbje - olyen, mint egy csillogó diszkógömb, csak kicsiben - és amikor a műsorhoz már nem kellett, éppen nekünk adta, hogy vigyázzunk rá. Katus az ölemben ült, nagyon tetszett neki a gömb. Olyannyira, hogy oda sem adta senki másnak, hogy esetleg más is megcsodálhassa. Az igazi dráma akkor tört ki, amikor a gonosz boszorka jótündér a műsor végén visszakérte tőlünk a gömböt. Katus nem akarta adni, de anyai segítséggel azért csak visszakerült jogos tulajdonosához, Katus viszont ordításban tört ki. Szerencsére hamar megnyugodott. A csoportszobában aztán folytatódott a mulatság. Arra már Bencus is lejött az oviból. Eszem-iszom, dínom-dánom. Katusra figyelni kellett, mert járt körbe az asztal körül, amikor a többi kisgyerek már játszott, és mindenki tányérjából ki akarta enni a maradékot... (Esküszöm, nem éheztetjük!)
Bencus mostanában sokat foglalkozik a halállal. Valamiért érdekli ez a téma, de tegnap az autóban hazafelé elkezdett sírni, hogy ő nem akar meghalni, ha majd apuka lesz. Győzködtük, hogy az apukák nem halnak meg, talán sikerült is megnyugtatni. De tőlem is állandóan azt kérdezi, hogy mikor halok meg. Most mit mondjak erre? Hogy soha? Gyereknek nem hazudunk, tehát próbálom elmagyarázni neki, hogy terveim szerint, még nagyon-nagyon soká, majd csak ha ő már nagypapa lesz. Ettől általában megnyugszik.
No de félre a sötét gondolatokkal.
A héten kétszer is előfordult, hogy nem voltam otthon este. Tegnap Bencus megkérdezte tőlem, hogy ma is elmegyek-e itthonról. Mondtam neki, hogy nem. Erre ő: "Hát jobb is lesz, ha leszoksz erről!"
Puff neki, ezt megkaptam.
