Valahogy nehezebb blogot írni, mióta dolgozom. Egyrészt fáradt is leszek estére, másrészt pedig kevesebbet is vagyunk együtt és nehéz összeszedegetni a dolgokat, amiket meg is lehet írni.
Így hát most szépen leültem, és végiggondolva a hetet, leírom az apró kis történeteket, amik a héten estek meg.
Hétfőn rögtön azzal indult a hét, hogy Katus úgy megharapta Bencust, hogy véraláfutásos lett a karja. Mindezt azért, mert Bencus szeretett volna azzal a dobozzal játszani, amivel éppen Kata foglalatoskodott. Persze Bence sírva fakadt, hallottuk rögtön, hogy fáj valamije és mivel az akciót magát nem láttuk, igyekeztünk kideríteni, mi is történt. Kata nagyon ravaszdi volt, ő is sírva fakadt. Kérdeztem Bencust, hogy mi történt, és amikor mondta, hogy megharapta a Kata, először nem is akartam elhinni. De amikor megláttam a karját, tényleg elképedtem. Rendes harapásnyom, ráadásul olyan erősen harapott a kis bestia, hogy véraláfutás is lett Bencus karján. Leszidtam Katát, aki persze rögtön abbahagyta a sírást, és próbált úgy tenni, mint aki ott sincs. Este aztán, amikor Katát vittem lefeküdni, "odaszólt" Bencusnak, hogy ne haragudjon, amiért megharapta. És erre mi volt a válasza a kis drágának? "Nem baj Katus, mindenkivel előfordul, hogy harap néha!"
Kedden, amikor indultunk volna haza a bölcsi-oviból, nem indult az autó. Le merült az aksi. Bence teljesen pánikba esett, hogy akkor most mi lesz, itt maradunk, nem tudunk hazamenni, jajajajajaj. Igyekeztünk megnyugtatni, de nem volt egyszerű. Katus is érezhette a feszültséget, mert ő is rázendített. Aztán Zozi beült a volán mögé, én meg egy arra járó bácsival - aki nagyon rendesen egyből jött segíteni - betoltam az autót, be is ugrott hamar, és Bencus azóta is azt kérdezgeti, hogy miért merült le az aksi, és egyáltalán mi az az aksi.
Szerdán munka után még be kellett ugranunk a nagypostára, mert volt egy csomó ajánlott levelünk. Bebi is bejött velem, Katus meg kint szunyókált az autóban Zozival. Egy ideig elég jól bírta Bebi a sorban állást, de aztán, hogy unalmát űzze, hangosan énekelni kezdett. Én meg nem szóltam rá, végül is nem trágárságokat énekelt. De a körülöttünk állók jól szórakoztak, szerintem megédesítette a várakozást.
Katus a bölcsiben is kezd kiteljesedni. Már Ibi is csak az övé lehet. Ha észreveszi, hogy valaki más ül az ölében, spurizik oda, fölkéretőzik ő is és próbálja a másik gyereket kitúrni-fúrni.
A hét mélypontja pénteken reggel jött el. Katussal 8-ra volt időpontunk a doktor nénihez az agyhártyagyulladás elleni oltásra. Zozi meg Bence is jöttek velünk. Bebinek nagyon nagy szája volt, reggel óta mondogatta a Katusnak, hogy oltást kapsz, de nem fog fájni. A rendelőben azért megszeppenve kérdezte, hogy ugye ő nem? Nem, persze, hogy nem. De a doktor néni máshogy gondolta. Azt mondta, hogy mindenképpen oltsuk be őket a H1N1-es oltással, mert közösségbe járnak, nem tudhatjuk, és nincs semmi mellékhatás amúgysem. Én úgyis ezen vaciláltam már egy hete, így hát előkerült még 2 szuri. Szegény Katus mindkét combjába kapott egyet-egyet. Aztán következett volna Bebi. Zozi kint várt a folyosón, nem jött be velünk, de miután két kört futottam a rendelőben Bebit kergetve, aki ordítva szaladt előlem, hogy ő ugyan nem hagyja magát beoltatni, muszáj volt behívni az atyai szigort. Végül aztán lenyugodott annyira, hogy már nem rúgkapált, csak ordított. Lefogni tehát nem kellett. De az oviba vezető úton végig azt hallgattuk, hogy "Anya, ugye milyen ügyes és bátor voltam?" Hát...?!?
Szerencsére tényleg nem volt semmiféle mellékhatása az oltásnak, úgyhogy felőlünk jöhet a járvány.
Tegnap reggel pedig felkerekedtünk, összeszedtük Anitát is, és hármasban (Anita, Bebe és én) kimentünk a Lehel-piacra vásárolni. Bebi mindig élvezi a piacolást, de így Anitával még vidámabb volt minden. Lehetett rohangálni, amíg én sorban álltam, takarító nénitől kölcsön kérni a szuper kis masinát, ami maga előtt tolva, eltakaraít minden piszkot. A többi piacozó legnagyobb örörmére Bebe fennhagon kurjongatva tologatta a takarítógépet, hogy "Nézd anya, dodzsem!" Egy aranyos nénitől pedig kapott kóstolóba szilvát, mert hogy ő azt nagyon szereti.
Ebédre pedig nem csak Anita maradt, hanem átjöttek Pistiék is, igaz ezúttal az ikrek nélkül. De így talán még jobb is volt, hiszen lehetett Pistivel gyitepacit játszani az egész lakásban. Szegény Pityu térde végül felmondta a szolgálatot és a lovat nyugdíjazni kellett.
Ma pedig igazi kis nyugis esős vasárnap van. Délelőtt volt nagy legózás, festés, rajzolás, rendrakás, most pedig szunyál az egész csapat, én meg szépen nekiállok és kivasalom a tiszta ruhákat...
