Nagyjából ott folytattuk hétfőn, ahol júniusban abbahagytuk. Mármint az oviban. Reggel hatalmas cirkusz, kapaszkodás a lábamba, üvöltés "Any ne hagyj itt!! Ne menj el!" , majd gyermek lebogozása a lábról, betuszkolás a szobába és aztán spuri. Olyan is volt már, hogy utánunk szaladt. Viccesen hangzik, de megélni egyáltalán nem az. Talán, talán jövő héten jobb lesz, akkorra visszaáll a rend, lesz a mi óvónénink is és a saját szobájukban lesznek. Persze garancia nincs, hogy akkor majd simán, vigyorogva - mint régen - beszalad a szobába. Nehéz ügy. Délután viszont, amikor megyünk érte, mintha nem is emlékezne a reggeli műsorra, játszik, vidám, boldog. Tudom én, hogy ez a hiszti nekünk szól. Ennek ellenére nehéz...
Katusnál a helyzet változatlan, pontosabban annyit változott, hogy egyre árnyaltabban használja a nyelvet. ("Nem akarok puszit adni!" a szimpla NEM helyett, stb.)
A napok mégis vidáman telnek, mert amikor hazaérünk, valahogy mindenki érzi, hogy jól kell kihasználni azt a kevéske rendelkezésre álló időt. Együtt vagyunk, nem csinálunk semmi különöset, csak játszunk. Mostanában sokszor orvososat. Én vagyok a beteg, Bencus operál, Kata pedig gugol a fejemnél, és simogat közben pedig azt súgja a fülembe, hogy semmi baj.
