"Anyuka, az elkövetkezendő két nap, nem életük csúcspontja lesz." - így fogadott bennünket tegnap reggel Kerényi doktor a kórházban. És azt nem is sejtette, min vagyunk már túl. Reggel semmit nem lehetett enni-inni, csak 6-ig vizet és teát. Még szerencse, hogy Bencus korán kelő, és negyed 6kor - az első hiszti után - megivott egy teát. Aztán egészen az indulásig nem volt semmi gond. Amikor vettem a táskát, és szóltam, hogy indulunk, akkor kitört a vulkán. Egy üvöltő, rúgkapáló, harapó gyereket kellett levinnem az autóhoz, aki végig azt ordította, hogy anyaaa, nem akaróóóóóók. Két harapással megúsztam, végül csak úgy tudtam berakni az autóba, hogy előre raktam a gyerekülést, mert hátulról kimászott. Teljességgel szabálytalanul közlekedtünk, de ha megállított volna a rendőr, gond nélkül mondtam volna neki, hogy biztos úr, akkor maga viszi el ezt a gyereket a kórházba, ha innen ki kell szállnia.
A kórház előtt szerencsére már csak sírt, hiszti nem volt. Nagyon félt szegény. No de ezzel nem volt egyedül. A váróban olvastunk, aztán amikor el kellett foglalni az ágyat, megint kezdődött. Fel kellett volna venni a pizsit, erre Bencus nem volt hajlandó, az is 10 percig tartott, amíg a zoknit meg a szandit leimádkoztam róla. Végül pólóban meg gatyóban vittük be a műtőbe. Én vittem az ajtóig, de persze nem engedtek be, és az ajtó előtt átvette a műtősfiú. Ordítás "Anya ne hagyj itt", ő bennt bömbölt, én kinnt. Aztán csend lett, és 5 perc múlva kihoztak egy lógó fejű alvó Bencust. 10 percig aludt, aztán még egy óráig feküdni kellett...volna. Mert hogy Bebidrága erre sem volt hajlandó, úgyhogy két és fél órán keresztül kókadozott ülve az ágyban. De szerencsére nem volt vészes. Fájt, fájt, de el lehetett terelni a figyelmét. Délben azzal engedett bennünket el a doktor, hogy ha pisilt, akkor hazamehetünk. Szemrebbenés nélkül mondtuk mind a ketten, hogy már pisilt. És indultunk. Az én kis hősöm vidáman jött velem gyalog. Ja kérem, csak motiváció kérdése. A kórházzal szemben van a Duna Pláza, abban egy hatalmas játékbolt... Becéloztuk, és vettünk egy szuper autót, meg is vígasztalódott, pláne, hogy hazafelé is elöl ülhetett - persze a gyerekülésben.
Az első pisilésig nem volt semmi baj, játszottunk, fociztunk. Aztán persze amikor pisilni akart, fájt, vissza is tartotta - egészen az esti fürdésig. De este már nagyon sajnáltuk, mert látszott rajta, hogy nagyon kell neki.
Végül sikerült beimádkozni a kádba - ruhástul, mert levetkőzni nem akart. Egy idő után aztán nem bírta és elengedte, túl voltunk az első pisilésen. De a doki azzal engedett el bennünket, hogy mindenképpen húzzuk hátra a bőrt, bárhogy ordít, mert különben visszatapad. Kivettük hát a kádból, megacéloztuk a lelkünket, és a hálóban lefogtuk, apa visszahúzta neki. Nem volt vészes, viszont annyira megörültünk, hogy visszajön a bőr, hogy nem húztuk elég gyorsan vissza....és úgy maradt. Mindegy, gondoltuk várunk egy kicsit, hátha magától visszamegy. Közben telefon az ügyeletre, ott mondták, hogy nagyon gyorsan húzzuk vissza, mert ha nem sikerül, akkor irány a kórház, úgy nem maradhat. Pánik, gyerek visszafektet, lefog - immár hárman, apa próbálkozik, pánik, nem megy. Aztán erőt vettem magamon, és végül én lepődtem meg a legjobban, amikor sikerült. Egyből vége lett az üvöltésnek, "Anya már nem is fáj a kukim!" felkiáltás. Anya kinnt bőg az erkélyen, apa bennt vígasztalja a gyereket, nagyi a kettő között rohangál, és mindenkit vígasztal.
Végül pelus nélkül aludt a drága, és nem is pisilt be, persze még mindig visszatartja. Még 10 napig lesz nálunk ez az esti program, de talán azért már könnyebb lesz. Hétfőn újra megnézni a doktor bácsi, azt még nem is sejtem, hogy viszem el a kórházba, de ez még a jövő zenéje...
.jpg)
